önbántás

Egészséges önkritika vs. önbántás?

Ha képesek és hajlandók vagyunk bátran szembenézni a gyengeségeinkkel, esetleges hiányosságainkkal, az mindenképp előnyünkre válik. Idővel és kitartó önmunkával lehetőségünk nyílik egy kiegyensúlyozottabb, tudatosabb, önazonosabb és elégedettebb életre.

Sokunk hoz azonban magával önszabotáló, önbántó tanult mintákat, amikor az önvizsgálat már indokolatlanul szigorú, ítélkező, és éppen, hogy ez akadályoz minket a boldogulásban.

Na de hol a határ a kettő között? Honnan tudhatjuk, hogy építő, vagy romboló kritikával illetjük magunkat? A válasz egyszerű. Ha úgy gondolom, hibát követtem el, rossz döntést hoztam, esetleg hülyén viselkedtem, akkor az a reális, ha az adott cselekvést, a szavakat, amiket kimondtam, vagy a döntésemet vizsgálom felül. Ha azonban ezekkel együtt az egész személyemet is minősítem, leértékelem („ha ezt, vagy azt tettem, akkor rossz, béna, értéktelen stb. vagyok”), az már saját magam felesleges bántása.

Ha ez utóbbiról van szó, érdemes utánajárnunk, pontosan milyen ún. negatív automatikus gondolatok, kognitív torzítások jellemzőek a gondolkodásunkra, és vajon honnan erednek ezek (pl. „Nekem soha semmi nem sikerül.”, vagy „A barátnőm lemondta a közös programot, tehát biztos nem vagyok fontos neki.”)

Mindannyian emberből vagyunk, természetes és kikerülhetetlen, hogy hibázzunk, sőt, csak így lehetséges, hogy tanuljunk és fejlődjünk, akármilyen életterületünkről legyen szó. A tévedéseinktől tehát nem leszünk kevésbé elfogadhatók, vagy szerethetőek, csak emberiek.

Az önmagunknak való megbocsátás képessége nyugalmat hoz az életünkbe és reálisabb énképet ad, hiszen megértjük, hogy nem kell, és nem is lehet mindenkinek megfelelni, saját magunkat is beleértve.

Emberi kapcsolataink is harmonikusabbá fognak válni ezáltal, hiszen ha magunkkal toleránsabbak vagyunk, mások hibáit, emberi botlásait is nagyobb eséllyel tudjuk majd megbocsátani.

magány

Egyre nagyobb a magány…

A mai modern korban számos, az emberiség és az egyén szintjén is új nehézséggel találjuk szembe magunkat (amellett, hogy természetesen sok pozitív hozadéka is van a 21. századnak). Gyakran nem is tudatosul bennünk, mennyire meghatározzák ezek a mindennapjainkat.

Az egyik ilyen világméretű, szomorú jelenség, hogy főleg az individualista (egyéni boldogulásra és függetlenségre törekvő) társadalmakban a széttöredezettség miatt egyre több ember érzi magát magányosnak. Az idős emberek érintettsége sajnos régóta kézzel fogható probléma, de manapság minden életkorban egyre többen (tizen-, huszonéves, vagy harmincas fiatalok is) élnek meg elszigetelődést valamilyen formában. Akár párkeresésről, akár új barátságok kötéséről legyen szó, napjainkban nem könnyű sem ismerkedni, sem jelentőségteljesen kapcsolódni

A személyes közösségek, ahol magától értetődő lenne biztonságos keretek között, szép lassan és fokozatosan közel kerülni másokhoz, kikoptak az életünkből. Enélkül a szociális háló nélkül gyökértelenek és elveszettek vagyunk. Az internet és a közösségi média előretörésével – bár nyilván megvannak az előnyei is –, korábban sosem látott mértékben elidegenedtünk egymástól. Az internetes felületeken létrejövő csoportosulások is tudnak támogatást nyújtani (pl. érdeklődési kör, vagy lakóhely szerinti Facebook-csoportok), de sosem fogják pótolni a személyes közegeket.

A magány egy másik vetülete a társas magány. Sokaknak van ugyan párkapcsolata, barátai, családja, mégis szubjektíve egyedül, meg nem értve érzi magát a társaságukban, mert nincs a kapcsolatokban megfelelő érzelmi töltet, bensőségesség, vagy mélység. Sajnos az a tapasztalatom, hogy a családok pl. sokszor diszfunkcionálisak is: nagyon szerteágazó okoknál fogva nem képesek biztonságot, figyelmet, támogatást és szeretetet nyújtani a benne élőknek (amire hivatott lenne a család mint mikroközösség), vagy kifejezetten mérgező hatással vannak az egyénre. Sokan éppen ezekben a családokban szereznek olyan kötődési sebeket, amik a fentebb tárgyalt társadalmi folyamatok mellett még egyéni szinten is megnehezítik, hogy nyissanak mások felé, és bízzanak.

Mi jelenthet megoldást?

  • Fektessünk tudatosan energiát abba, hogy érdeklődési körünk alapján rátaláljunk 1-1 hobbira, tevékenységre, amit igazán élvezünk, és ami köré lehetőleg csoportok, közösségek szerveződnek (pl. tánc órák, falmászás, túrázók), hogy csatlakozhassunk hozzájuk.
  • Kérjünk segítséget pszichológustól, ha szükségesnek érezzük, hogy átlássuk, esetleg mi magunk hogyan állunk tudattalanul a saját boldogulásunk útjában (pl. önértékelési, kötődési problémáink, vagy energiarabló kapcsolatok miatt).
  • Tegyünk azért, hogy képesek legyünk jól érezni magunkat a saját társaságunkban, és képessé váljunk megadni magunknak azt az érzelmi biztonságot, együttérzést és más pozitív érzelmeket, amit nem kaptunk/kapunk meg másoktól. Ha a saját magunkkal való kapcsolatunk elmélyül, szeretetteljessé válik, kevésbé fogjuk magunkat magányosnak érezni, vagy könnyebben tudunk megbirkózni vele. Ráadásul a külvilág szemében is vonzóbb lesz a kisugárzásunk, és nagyobb eséllyel lépnek be az életünkbe azok, akikkel bensőséges kapcsolatot tudunk kialakítani. Ebben a folyamatban is tud támogatni minket egy jó segítő szakember.
megbocsátás

Lehet-e erőltetni a megbocsátást?

Sokszor találkozom azzal a (többnyire jó szándékú, mégis olykor kimondottan káros) tanáccsal, amit egymásnak adunk, hogy „Meg kell/kellene bocsátanod XY-nak.”

Egyrészt azt gondolom, érzelmi kérdésekben nincs helye annak a fogalomnak, hogy KELL. Véleményem szerint a megbocsátás nem születhet megfelelési vágyból (mert azt kívánják tőlem), sem saját tudatos elhatározásból (mert azt hiszem, hogy attól leszek jó ember). Természetéből adódóan nem lehet (és nem is szabad) erőltetni, mert amíg nem magától történik, addig nem lesz valódi.

A megbocsátás egy bennem lezajló, olykor talán fájdalmas, hosszadalmas és bonyolult érzelmi folyamat végeredménye, amikor már készen állok arra, hogy letegyem egy másik ember iránti haragomat, neheztelésemet. Amikor meglátom benne az esendő, gyarló embert, aki magam is vagyok, és tudomásul veszem, elfogadom, hogy abban a helyzetben ennyire volt képes. Ehhez nem kell semmilyen kontaktusba kerülnöm a másik érintettel, csak ha kifejezetten szeretném felé is kommunikálni, hogy mi ment végbe bennem.

Hatványozottan igaz, hogy nem KELL tudnunk megbocsátani addig, amíg nem tudjuk megfelelően meghúzni a határainkat, azaz nem észleljük, ha valaki átgázol rajtunk, kihasznál bennünket, vagy nem tudjuk megvédeni magunkat kellőképpen. Ilyenkor éppen a másik iránt érzett düh fog segíteni nekünk felismerni, hogy átlépték a határainkat.

Végezetül fontosnak tartom leszögezni, hogy a megbocsátás nem egyenlő a másik feloldozásával az alól, amit ellenünk tett, főleg ha szélsőséges visszaélés, súlyos bántalmazás, vagy erőszak történt!