Egészséges önkritika vs. önbántás?

Ha képesek és hajlandók vagyunk bátran szembenézni a gyengeségeinkkel, esetleges hiányosságainkkal, az mindenképp előnyünkre válik. Idővel és kitartó önmunkával lehetőségünk nyílik egy kiegyensúlyozottabb, tudatosabb, önazonosabb és elégedettebb életre.

Sokunk hoz azonban magával önszabotáló, önbántó tanult mintákat, amikor az önvizsgálat már indokolatlanul szigorú, ítélkező, és éppen, hogy ez akadályoz minket a boldogulásban.

Na de hol a határ a kettő között? Honnan tudhatjuk, hogy építő, vagy romboló kritikával illetjük magunkat? A válasz egyszerű. Ha úgy gondolom, hibát követtem el, rossz döntést hoztam, esetleg hülyén viselkedtem, akkor az a reális, ha az adott cselekvést, a szavakat, amiket kimondtam, vagy a döntésemet vizsgálom felül. Ha azonban ezekkel együtt az egész személyemet is minősítem, leértékelem („ha ezt, vagy azt tettem, akkor rossz, béna, értéktelen stb. vagyok”), az már saját magam felesleges bántása.

Ha ez utóbbiról van szó, érdemes utánajárnunk, pontosan milyen ún. negatív automatikus gondolatok, kognitív torzítások jellemzőek a gondolkodásunkra, és vajon honnan erednek ezek (pl. „Nekem soha semmi nem sikerül.”, vagy „A barátnőm lemondta a közös programot, tehát biztos nem vagyok fontos neki.”)

Mindannyian emberből vagyunk, természetes és kikerülhetetlen, hogy hibázzunk, sőt, csak így lehetséges, hogy tanuljunk és fejlődjünk, akármilyen életterületünkről legyen szó. A tévedéseinktől tehát nem leszünk kevésbé elfogadhatók, vagy szerethetőek, csak emberiek.

Az önmagunknak való megbocsátás képessége nyugalmat hoz az életünkbe és reálisabb énképet ad, hiszen megértjük, hogy nem kell, és nem is lehet mindenkinek megfelelni, saját magunkat is beleértve.

Emberi kapcsolataink is harmonikusabbá fognak válni ezáltal, hiszen ha magunkkal toleránsabbak vagyunk, mások hibáit, emberi botlásait is nagyobb eséllyel tudjuk majd megbocsátani.