Lehet-e erőltetni a megbocsátást?

Sokszor találkozom azzal a (többnyire jó szándékú, mégis olykor kimondottan káros) tanáccsal, amit egymásnak adunk, hogy „Meg kell/kellene bocsátanod XY-nak.”

Egyrészt azt gondolom, érzelmi kérdésekben nincs helye annak a fogalomnak, hogy KELL. Véleményem szerint a megbocsátás nem születhet megfelelési vágyból (mert azt kívánják tőlem), sem saját tudatos elhatározásból (mert azt hiszem, hogy attól leszek jó ember). Természetéből adódóan nem lehet (és nem is szabad) erőltetni, mert amíg nem magától történik, addig nem lesz valódi.

A megbocsátás egy bennem lezajló, olykor talán fájdalmas, hosszadalmas és bonyolult érzelmi folyamat végeredménye, amikor már készen állok arra, hogy letegyem egy másik ember iránti haragomat, neheztelésemet. Amikor meglátom benne az esendő, gyarló embert, aki magam is vagyok, és tudomásul veszem, elfogadom, hogy abban a helyzetben ennyire volt képes. Ehhez nem kell semmilyen kontaktusba kerülnöm a másik érintettel, csak ha kifejezetten szeretném felé is kommunikálni, hogy mi ment végbe bennem.

Hatványozottan igaz, hogy nem KELL tudnunk megbocsátani addig, amíg nem tudjuk megfelelően meghúzni a határainkat, azaz nem észleljük, ha valaki átgázol rajtunk, kihasznál bennünket, vagy nem tudjuk megvédeni magunkat kellőképpen. Ilyenkor éppen a másik iránt érzett düh fog segíteni nekünk felismerni, hogy átlépték a határainkat.

Végezetül fontosnak tartom leszögezni, hogy a megbocsátás nem egyenlő a másik feloldozásával az alól, amit ellenünk tett, főleg ha szélsőséges visszaélés, súlyos bántalmazás, vagy erőszak történt!